Az angyalok is hibázhatnak (Kiegészítő novella)

   

 Kiegészítő novella a Sarokba szorítva című írásomhoz.

Páros: Hayden Miller/Rhydian Deakin

Időintervallum: 1999 (dőlt betűs részek) illetve 2002 eseményei

Figyelmeztetések: slash, kevéske káromkodás, még kevesebb vérengzés

-      Annyira hülye vagy, Rhydian – hallottam az ajtóból a bátyám hangját. – November végén is nyitott ablakkal alszol, és csodálkozol, hogy egyfolytában megbetegszel.

 Letettem az ágyra a vaskos történelemkönyvet, amit eddig az ölemben tartva olvastam, és csendben figyeltem, ahogy Lysander magában továbbra is morgolódva átvág a szobámon, majd egyetlen mozdulattal becsapja az ablakot. Kész csoda, hogy nem ébresztette fel a csattanással a fél utcát. Mivel semmi kedvem nem volt veszekedni vele, csak egyetértően bólogattam, hogy igen, hülye vagyok, neked van igazad, Lysander.

 Nálunk csak rontott a helyzeten, mikor több időt kezdünk egymással tölteni, és jobban megismertük a másikat. Ugyanis mióta megtudta, hogy egyszer két hónapig jártam egy fiúval, úgy kezelt, mint egy szellemileg visszamaradottat. Azóta nem volt hajlandó nyilvános helyen mutatkozni velem, nem jött elém iskola után, hogy egy kicsit együtt legyünk, pedig az egyetem miatt nagyon kevés időt tölt otthon, az én közelemben pedig főleg. Eleinte bántott a dolog, de mostanra már elfogadtam, hogy hallani sem akar rólam.

 Mivel a kapcsolatunk éppen mélypontját élte, sok mindenről nem tudott, ami velem történt az utóbbi időben. Ha tudná, hogy szóba álltam egy vámpírral, elintézné, hogy bezárjanak valamelyik elmegyógyintézetbe.

-      Az kié? – rántott vissza a jelenbe Lysander hangja.

Az íróasztalom előtti székre terített, fekete kabátra mutatott. Hayden Miller kétezer dolláros kabátjára.

***

 Ennis Edgington kijelentette, hogy mint legjobb barátja, kötelességem lebeszélni minden hülyeségről, ha pedig nem sikerül, vele kell tartanom. Így történt, hogy kénytelen voltam elkísérni őt egy vámpírbárba. Atlanta állítólag hemzsegett a vámpíroktól éjszakánként, de mi még egyet sem láttunk, Ennis pedig úgy döntött, hogy ez elfogadhatatlan.

 Már eleve az indulás nehézkesre sikeredett. Mióta köztudottá vált a vámpírok létezése, nem járkálhattam sötétedés után az utcán, így kénytelen voltam kimászni az ablakon, hogy csatlakozhassak Ennishez, közben pedig sikeresen elvágtam a karomat egy faággal történt szerencsétlen találkozás alkalmával. A kabátom ujjával felitatni a vért nem éppen elegáns megoldás, de nem akartam már visszamászni kötszerért.

 Ennis két utcával arrébb várt rám. Már távolról láttam, hogy két másodpercenként az óráját leste, pedig csak körülbelül öt percet csúsztam a megbeszélt időponthoz képest. Mikor észrevett, felragyogott az arca.

-      Azt hittem, el se jössz – veregetett hátba, mire csak felnyögtem. – Ne aggódj, csak benézünk, és ha nagyon feltűnőek vagyunk, elhúzunk.

-      Ez nem jó ötlet – próbálkoztam, hátha most végre meggondolja magát. – Mégis hogyan akarsz elmenekülni egy vámpír elől?

-      Hát… futok? – kockáztatta meg a barátom, én pedig elkínzottan felsóhajtottam.

-      Hiába vagy a lacrosse csapat kapitánya, egy vámpír tízszer gyorsabb nálad.

-      Ugyan, Rhydian, ne legyél már ilyen gyáva! Jó buli lesz, ígérem. Lena elvileg már járt ott.

-      Lena Lockwood? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Te komolyan elhitted neki? Biztos, hogy a közelébe nem menne egy ilyen helynek.

-      Tőle tudom, hogy merre kell menni – felelte Ennis, és láthatóan rettentően elégedett volt magával.

-      Nagyszerű. Remélem, tudod, hogy ha ma este meghalok, életed végéig kísérteni foglak.

-      Dehogy fogsz meghalni! Na, gyere, oda kéne érni, még mielőtt felkel a nap.

***

 A kabátra pillantottam, majd felnéztem Lysanderre. Nem igazán tudtam erre mit mondani, hazudni nem szerettem, de az sem volt elfogadható opció, hogy azt feleljem, a vámpír szeretőm hagyta itt előző éjjel. Így végül felvettem a könyvemet, és folytattam az olvasást, mintha meg sem hallottam volna a kérdést.

 Sejthettem volna, hogy a bátyám nem hagyja ennyiben, mégis meglepődtem, mikor kikapta a kezemből a törikönyvet, és a szoba túlsó végébe hajította. Mogorva pillantást vetettem rá, és felkeltem.

-      Hozzád beszélek, ha nem zavar – morogta Lysander.

-      Én meg tanulni próbálok, ha nem zavar – feleltem. – Nyakamon az érettségi.

-      Valaki feljár hozzád? – tudakolta a bátyám. – Titokban itt hemperegtek, mi? Undorító.

-      Hagyj békén, oké? Semmi közöd hozzá, hogy ki jár hozzám.

-      Szóval igazam van? – Lysander megborzongott. Ez még két év után is nagyon rosszul tudott esni. – Te jó ég.

-      Nem, nincs igazad – mondtam végül. Mégiscsak jobb választás hazudni. – Ha annyira tudni akarod, a kabát Ennisé. Valamelyik nap hagyta itt, mikor korrepetáltam matekból.

-      Majd rákérdezek – fenyegetőzött Lysander, mire vállat vontam.

-      Kérdezz csak. Ő is ezt fogja mondani.

 Vetett még rám egy utolsó, undorodó pillantást, majd a szobám ajtaját is ugyanolyan hangerővel becsapva, mint az ablakot, távozott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Alig vártam már, hogy eltűnjön. Az ablakhoz léptem, és újra kinyitottam. Hideg, késő őszi levegő csapott az arcomba, és újra lehűtötte a szobát. Belebújtam a méregdrága kabátba, felvettem a földről a könyvemet, és visszaültem az ágy szélére. Reméltem, hogy a vendégem hamarosan megérkezik.

***

-      Megérkeztünk – közölte Ennis büszkén.

-      Időszerű volt, miután kétszer eltévedtünk – jegyeztem meg gúnyosan.

-      Akkora ünneprontó vagy – mondta a barátom a szemét forgatva, majd megragadta a karomat. – Gyere, látni akarom, hogy néz ki belülről!

-      Basszus! – szisszentem fel, és kitéptem a karomat a szorításából.

 Sikerült ráfognia a sebemre, amiből újra folyni kezdett a vér. Eszemben sem volt vérző karral bemenni egy vámpírokkal teli bárba, és úgy vettem észre, hogy ezt Ennis is átlátta. Az ajkait összepréselve meredt maga elé, ami nála általában azt jelentette, hogy erősen agyal valamiféle megoldáson.

-      Én nem megyek be így – mondtam ki hangosan is.

-      Majd én – jelentette ki végül Ennis. – Nem mehetünk haza úgy, hogy egyikünk sem járt odabenn. Csak körülnézek, aztán visszajövök hozzád, úgy jó?

-      Aha – feleltem, bár egyáltalán nem találtam nyerő ötletnek, hogy elváljunk egymástól. – De siess. Nem akarok itt ácsorogni egész éjszaka, mint valami szerencsétlen, ingyenes vámpírkaja.

-      Oké, sietek – ígérte, majd vett egy mély lélegzetet, és belépett az ajtón.

 A bár nem volt éppenséggel valami fényes környéken. Eddig csak egyszer jártam erre Lysanderrel, de akkor sem tetszett a hely. Az utcán elhaladók többsége mindenféle diszkréció nélkül megbámult engem, mintha olyan szokatlan dolog lenne, hogy valaki áll egy bár bejáratánál. Magamban imádkoztam, hogy ne jöjjön a közelembe vámpír.

 Az égiek valószínűleg nem szerethetnek engem, mert legfeljebb két-három perce álldogálhattam az ajtó mellett, amikor nem is egy, hanem egyből két vámpír jelent meg. Egyenesen felém tartottak. Nagyot nyeltem, és a hátam mögé rejtettem a kezemet, mintha ezzel bármit is elérhetnék. Az egyikük nagyon magas volt, olyan két méteresnek saccoltam. Hosszú, fekete haja leért egészen a mellkasa közepéig, a szeme pedig vörösen izzott. Sosem láttam még ilyesmit, és nem tudtam eldönteni, hogy halálra kellene-e rémülnöm, és menteni az életemet, vagy sem. Ez egyszerre volt borzasztóan ijesztő és csodálatos. A másik vámpír jóval alacsonyabb volt, és a szeme sem villogott vörösen. Sokkal kevésbé nézett ki veszélyesnek. Nem mertem túl sokáig bámulni őket, inkább lehajtottam a fejem, és úgy tettem, mint aki nagyon el van foglalva a kabátjával. Csak ritkán néztem fel egy-egy pillanatra, hogy lássam, merre járnak.

-      Biztos vagy benne, hogy nem akarsz bejönni? – kérdezte a magasabbik. – Te sem lehetsz ennyire finnyás.

-      Mondtam már, ki nem állhatom a bárokat – felelte a másik világfájdalmas arccal.

-      Danielt kellett volna elhoznom – morogta.

-      Nem kínoztad még eleget azt a szerencsétlen kölyköt, Ferus?

-      Te meg nem vagy egy kicsit elfogult vele? – vágott vissza a Ferusnak nevezett vámpír. – Daniel azt kapja, amit megérdemel.

***

 Felsóhajtottam, és lapoztam egyet a könyvemben. Általában pillanatok alatt megjegyzem az anyagot, de a mai egyszerűen csak nem volt az én napom. Egész nap bénáztam. Először lekéstem a buszt, aztán elaludtam matekon, mert egész éjszaka fenn voltam, hogy Haydennel lehessek, aki egyébként megjegyezte, hogy lehetséges, hogy ma nem tud majd eljönni hozzám. Ugyanis nem csak nekem kellett titokban tartanom, hogy találkozgatok vele. Sok ellensége volt, és nem akart bajba keverni engem azzal, hogy leleplezi a kapcsolatunkat más vámpírok előtt. Hangosan felnyögtem, és a könyvet félredobva eldőltem az ágyon. Semmi értelme várakozni, okosabb döntés lenne aludni.

 Erőt vettem magamon, felkeltem, és becsuktam az ablakot, hogy legalább feleslegesen ne fagyoskodjak. Kicsit csalódott voltam, pedig egyikünk sem tehetett róla, hogy ilyen helyzetben voltunk. Visszafordultam, hogy újra elfeküdjek az ágyamon, de azt addigra már elfoglalta valaki. Minden fáradtságom és ingerültségem ellenére elmosolyodtam.

-      Hayden.

-      Kedvesem.

***

Ferus megtorpant, és eleresztette a kilincset. Én mozdulni sem mertem, meredten bámultam a földet, és továbbra is némán imádkozva, hogy ne figyeljenek fel rám. A hosszú, feszült csendet végül az alacsonyabbik vámpír hangja törte meg.

-      Menj már, nem várok rád egész éjszaka. Ma még látni akarom Hayleyt is.

-      Jól van – morogta a másik, és ő is eltűnt az ajtó mögött.

 Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, amit eddig öntudatlanul visszatartottam. Talán életemben először az égiek meghallgatták a kérésemet. Végre megérte jófiúnak lenni.

-      Tudod, körülbelül egy kilométerről lehet érezni a véred illatát. Hiába dugdosod a kezed a hátad mögé, nem segítesz vele.

 A vámpír hangja közelebbről jött, mint amire számítottam. Ugrottam egyet ijedtemben, és hirtelen nem is tudtam, mit mondhatnék erre. Eleve azt sem bírtam eldönteni, hogy ezt amolyan gyilkolás előtti előjátéknak szánta, vagy csak összeakadtam egy jó szándékú vámpírral, aki figyelmeztet rá, hogy eléggé feltűnő jelenség vagyok.

-      Én csak… én… - dadogtam, és olyan gyorsan kezdtem hátrálni, ahogy csak bírtam.

-      A helyedben én gyorsan eltűnnék innen – folytatta zavartalanul. – Nagyon jó illatod van.

-      A barátom odabenn van – feleltem, habár fogalmam sem volt, ezt miért árultam el neki. – Nem akarok nélküle elmenni.

-      A barátod nem mondta, hogy ilyen helyen nagy meggondolatlanság eret vágni?

-      Baleset volt – védekeztem. Nem akartam, hogy annak a depressziós, életunt embernek nézzen, amilyen egyáltalán nem voltam. Igenis szerettem volna még élni, méghozzá nagyon sokáig. – Nem akarok bajt okozni, sőt, igazából ide se akartam jönni…

-      Akkor miért nem maradtál otthon? – kérdezte az egyik szemöldökét felvonva.

-      És te miért nem maradtál otthon? – kérdeztem vissza, amin nemcsak a vámpír, de még én is meglepődtem. Pedig általában nagyon is tudom, hogy mikor kell befogni a számat.

 Legnagyobb meglepetésemre a vámpír csak nevetett. Óvatosan elmosolyodtam én is.

-      Tetszel nekem.

***

-      Óvatosabbnak kell lennünk – mondtam Haydennek, miközben leültem mellé az ágyamra. – Már így is az az érzésem, hogy Lysander többet tud, mint amennyit elárul nekem.

-      Tudom. Nem is akartam ma este eljönni. – Elhallgatott, és kifejezéstelen arccal bámult a szemközti falra.

-      Ne érts félre, nagyon örülök neked… - kezdtem bele a mentegetőzésbe, de tőle szokatlan módon közbevágott.

-      Hayley meghalt.

-      Oh. Ez… ez szörnyű. – Megpróbáltam a vállára tenni a kezemet, de elhúzódott.

-      Nem… igazából nem az. Csak meglepődtem.

 Nem beszélt túl sokat az ikertestvéréről, Hayleyről, de abból a kevéskéből arra következtettem, hogy az ő kapcsolatuk is hasonló lehetett, mint az enyém Lysanderrel. Bár a bátyám halála engem azért igenis megrázna.

-      Nem kellene Gainesborough-t hibáztatnom – folytatta Hayden, miközben figyelte, ahogy ledobálom a tankönyveimet a földre, hogy ketten is kényelmesen elférjünk az ágyamban. – De nagy szerencséje, hogy elkotródott, mire odaértem.

 Már megint ez a név. Daniel Gainesborough. Még sosem találkoztam vele, de nem is akartam, a hallottak alapján semmivel sem jobb, mint Ferus Delgado. Az már eleve nem normális dolog, ha valaki így ragaszkodik egy olyanhoz, mint Delgado.

-      Szóval eljöttél, hogy lehiggadj – vontam le a következtetést. – Jól tetted, nagyon feszült vagy.

-      Talán ez látszik rajtam? – kérdezte a vámpír meglepetten.

 Nem, természetesen semmiféle érzelmet nem lehetett látni az arcán, én egyszerűen csak… tudtam. Volt erről egy teóriám, amiről akárhányszor beszéltem neki, annyiszor nevetett ki. De ettől még nem hittem benne kevésbé.

-      Nem szükséges, hogy lássam – mondtam, és a vállának dőltem, amitől egy pillanatra az egész teste megfeszült.

 Halkan felsóhajtott, és a hajamba túrt. Elmosolyodtam, és lehunytam a szemem. Még mindig nagyon nehezére esett kezelni a közeledésemet, mintha a testi kontaktus valami teljesen új dolog lenne számára.

-      Nem értem, hogy egy olyan okos fiú, mint te, hogy hihet egy ilyen butaságban – jegyezte meg, mire csak vállat vontam.

-      Van, aki a pénzben és a hatalomban hisz, én az angyalokban.

-      A pénz kézzel fogható, a hatalmadat pedig ki lehet használni. De mi van az angyalokkal?

-      Az angyalok köztünk élnek – válaszoltam még mindig csukott szemekkel. – Nem tudhatod biztosan, hogy kik azok. Lehet a legjobb barátod, lehet a kisgyerek, aki szembejön veled az utcán, lehet az, aki leül melléd a buszon. De ha megtalálod a saját angyalodat, akkor csak jó dolgok történhetnek veled, ameddig nem hagyod el őt.

-      Most már minden világos. – Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, gúnyosan mosolyog. – Jó keresgélést, kedvesem.

-      Ki mondta, hogy még mindig keresgélek? – kérdeztem, mire halkan felnevetett, és közelebb húzva magához az ajakit az enyémekhez érintette.

-      Biztos vagyok benne, hogy az angyalok nem véren élnek.

***

-      Rhydian vagyok – mondtam, és felbátorodva felé nyújtottam a kevésbé véres kezemet.

-      Hayden Miller – mutatkozott be ő is, de véletlenül sem ért hozzám.

-      Hát… nagyon örülök. – Igyekeztem lazán mosolyogni, és leeresztettem a kezemet.

 A vámpír ezek után percekig nem szólt egy szót sem, csak csendben méregetett. Egy darabig még el lehetett ezt tűrni, de az idő múlásával kezdtem egyre idegesebb lenni. Nem láttam bele Hayden fejébe, nem tudhattam, hogy nem-e azon gondolkodik, hogy hogyan kellene megölni engem.

-      Nem szoktam bemutatkozni a vacsorának.

 Ő velem ellentétben nagyon jól ráérzett, hogy mire is gondolok. Zavartan a hajamba túrtam, és újra meg újra az ajtó felé pillantottam. Ennis azt mondta, hogy csak körülnéz.

-      Ezt jó tudni – feleltem végül Haydennek. – Tudod, nem ilyennek képzeltem az első vámpírt, akivel találkozom.

-      Nem? Mi baj van velem?

-      Semmi. Éppen ez a furcsa – ismertem el. – Azt hittem, a vámpírok mind féktelenek, akár szórakozásból is képesek gyilkolni. Tudod, megfojtják az embereket, meg kitépik a szívüket, meg ilyesmi. Erre te… meglepően normális vagy.

-      Erre abból következtettél, hogy nem támadtalak le abban a pillanatban, ahogy megláttalak?

-      Igen – ismertem el elvörösödve, és annak ellenére, hogy ezt a sötétben valószínűleg nem láthatta, elfordultam. – Nem nézel ki annak az eszement gyilkos típusnak.

 Hallottam, hogy Hayden nevet mögöttem, amitől csak még inkább zavarba jöttem. Azt én is tudtam, hogy nem vagyok valami zseniális emberismerő, de szerettem volna azt hinni, hogy ez csak azért van, mert a szüleim nagyon szigorúan neveltek engem és Lysandert, szinte teljesen elzárva mindenki mástól. Tizennégy voltam, mikor életemben először átmehettem Ennishez egy délutánra. A „gyilkos” szó fogalmát is csak a tévéből ismerem.

 Haydent pedig nem tudtam ezzel azonosítani. Finom vonású arcával, mély, sötétbarna szemével és lágy hangjával sokkal inkább hasonlított egy angyalra, mint egy szörnyetegre. Ha valaki azt mondja nekem, hogy vámpír, nekem nem ő jutna az eszembe, hanem a barátja, Ferus.

-      A barátodtól kiráz a hideg – mondtam ki hangosan is, mikor visszafordultam felé.

-      Ferus Delgado nem a barátom – jelentette ki hűvösen.

-      Rendben, akkor az a monstrum, akivel az előbb láttalak. Megfelel?

-      Tökéletesen. Szóval azt mondod, hogy ő felel meg az elképzeléseidnek a „gyilkos típusról”? – csipkelődött, mire bátortalanul elmosolyodtam.

-      Hé, nem mindenki él olyan világban, mint te!

-      Miért, te milyen világban élsz, ha szabad kérdeznem?

Mielőtt akár csak elgondolkodhattam volna a tettem helytelenségén, mesélni kezdtem.

***

-      Figyelj, Rhydian, nem akartam ilyen bunkó lenni veled, csak… Mi a fene folyik itt?!

 Nem számítottam rá, hogy Lysander aznap este még szóba állna velem, így igencsak meglepett, mikor váratlanul beállított a bocsánatkérésével… én pedig Hayden ölében ültem félmeztelenül. Azonnal felpattantam, és magamra kaptam egy pólót, a bátyám pedig hátat fordított nekem, és az ajtót hangosan bevágva maga mögött otthagyott minket.

-      Beszélek vele – mondtam, Hayden pedig bólintott.

-      Nem rossz ötlet.

 Lysander bezárkózott a szobájába. Párszor megpróbáltam kinyitni az ajtót, kértem, hogy engedjen be, és beszéljük meg a dolgot, de még csak válaszra sem méltatott. Engem azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni.

-      Lysander, beszéljünk, jó? – kérleltem. – Tudod jól, hogy úgy sem tudsz lerázni. Légy szíves, nyisd ki azt az ajtót.

 Néhány hosszú másodperccel később hallottam a zár kattanását. Lysander kinyitotta az ajtót, és megvetően végigmért.

-      Anyáék tudják? – kérdezte, mielőtt megszólalhattam volna.

-      Persze, hogy nem!

-      Holnap délután indulnak a reptérre. Mondd el nekik addig, vagy én fogom.

-      Lysander, nem teheted…

-      De igen – mondta hűvösen. – Megtehetem, és meg is fogom tenni.

 Azzal a képembe csapta az ajtót. Felsóhajtottam, és visszafordultam. Ez tényleg nem az én napom. Ha pedig Lysander elmondja a szüleinknek, hogy éjszakánként felszökik hozzám valaki, aki nemcsak hogy férfi, de még vámpír is, nekem annyi. Valószínűleg kidobnak otthonról, és azt is letagadják, hogy egyáltalán ismernek.

 Ez pedig most a legkevésbé sem hiányzik nekem.

***

-      Nagy kár, hogy lemaradtál róla, Rhydian, állati az a hely! – áradozott Ennis, miközben hazafelé sétáltunk a sötét utcán. – A pultos adott ingyen piát, és megismertem néhány jófej srácot. Kedvelnének téged is.

-      Aha – motyogtam, és már meg sem próbáltam úgy tenni, mintha érdekelne a dolog.

 Csak haza akartam érni végre, és aludni egy kicsit, mielőtt reggel rohannom kéne a buszhoz. Így is esélyes volt, hogy holnap elalszom majd pár órán, és miért is? Azért, mert sikeresen megnéztem egy vámpírbárt kívülről? Nagyobb idióta vagyok, mint gondoltam.

 Mikor végre hazaértem, visszamásztam a szobámba, majd a fürdőbe kilopakodva gyorsan megmosakodtam, és bekötöttem a vágást a karomon. Szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy kiosontam, különben már régen elkaptak és kérdőre vontak volna. Átöltöztem, és visszalopakodtam a szobámba. Az éjjeliszekrényen lévő óra fél ötöt mutatott. Már nem volt valami sok időm pihenésre, igyekeztem kihasználni.

 Hayden Millerrel álmodtam. Mindig is hittem a Sorsban, az égi jelekben, hiszen egészen kiskorom óta ezt nevelték belém. Mikor felébredtem, eldöntöttem, hogy amint lemegy a nap, megkeresem őt.

***

 Mikor visszatértem a szobámba, Hayden még mindig az ágy szélén ült, és szórakozott mosollyal az arcán meredt maga elé. Ettől a látványtól máris egy kicsit jobb kedvem lett.

-      Mi az? – kérdeztem halkan, mire felpillantott rám.

-      Semmi, csak elgondolkodtam.

-      Aha. És mire gondoltál? – kíváncsiskodtam.

Megragadta a karomat, és az ágyra húzott. Pillanatok alatt hanyatt találtam magam, ő pedig fölém hajolt. Elmosolyodtam, és felnyúltam, hogy végigsimítsak az arcán, de elkapta a csuklómat.

-      Gyere hozzám – mondta halkan.

 A mosolyom kiszélesedett, és felkönyököltem, hogy közelebb lehessek hozzá.

-      Na, ez egy jó ötlet – helyeseltem. – Már másfél éve együtt vagyunk, és még egyszer sem jártam nálad, pedig annyira kíváncsi vagyok a lakásodra. Csak meg kellene várnunk, amíg Lysander elalszik, nem akarok még egy balhét…

 Elhallgattam, mikor apró, gúnyos mosolyra húzta a száját, és értetlenül bámultam rá. Hosszú másodpercekbe telt, mire észbe kaptam.

-      Te… te most nem hívtál át a lakásodra. – Megrázta a fejét. – Uramisten.

***

 Még egyszer utoljára megnéztem magamat a szekrényajtón lévő tükörben, és meg voltam elégedve azzal, amit láttam. Ennis az ágyamon ült, mellette egy csinos toronynyi könyv, amit azért rakott félre, hogy legyen egy kis helye.

-      Ez nem jó ötlet, Rhydian. És ezt most én mondom neked, pedig tudod jól, hogy én mindenben benne vagyok. Ne csináld, csak megöleted magad vele.

-      Nem, épp ez benne a zseniális – feleltem vigyorogva.

-      Ebben nincs semmi zseniális – vélte a legjobb barátom. – Oké, fasza volt látni pár vámpírt, de haverkodni velük őrültség. Nekik te csak a két lábon járó, naiv, szőke vacsora vagy.

-      Te mondogattad mindig, hogy legyek lazább – emlékeztettem. – Életemben először saját akaratomból szöknék meg éjszaka, erre megpróbálsz lebeszélni.

-      Mert nem egy házibuliba mész, vagy piálni, hanem megkeresni egy vámpírt! – fakadt ki Ennis. – Az sem biztos, hogy még itt van Atlantában. Ha pedig itt van, és összefuttok, aminek megjegyzem, nagyon kicsi esélye van, mégis mit akarsz neki mondani?

-      Ezen még nem gondolkodtam – ismertem el vállvonogatva. – Majd kitalálom útközben. A lényeg, hogy ne engedd, hogy lebukjak, jó? Legkésőbb három-négy órára visszajövök.

-      Rhydian, gondold át… - kezdett bele Ennis újból, de addigra már kimásztam az ablakon.

 Hideg volt, az eget is sötét felhők takarták, csak reménykedhettem benne, hogy nem fogok elázni. Sokat betegeskedtem az utóbbi időben, nem túl rég gyógyultam ki egy szokatlanul hosszú megfázásból, szóval az eső most a legkevésbé sem hiányzott. Így, hogy egyedül vettem célba az előző esti vámpírbárt, jóval gyorsabban haladtam. Ez volt az első alkalom, hogy én hozakodtam elő a szökés gondolatával, és egyáltalán nem tetszett az érzés. Már most mardosott a bűntudat, attól pedig egyenesen rettegtem, hogy mi lesz, ha lebukok, de eszemben sem volt visszafordulni. Ha egyszer belekezdek valamibe, mindig végigcsinálom, és ez alól a ma este sem lesz kivétel.

 Már szemerkélt az eső, mire a bárhoz értem. Igazából semmilyen ötletem nem volt, hogy ezen a helyen kívül hol kereshetném Haydent, mivel a nevén kívül szinte semmit nem tudtam róla. Jobb ötletem nem lévén addig ácsorogtam a feketére festett falnak dőlve, ameddig nem kezdtem el nagyon fázni. Úgy döntöttem, most az egyszer bátor leszek, és néhány másodpercnyi szemezgetés után az ajtóval benyitottam.

 Tágas terem volt, gyér megvilágítással és halk zenével. Körbefordultam, végignéztem az asztalokon, de sehol sem találtam őt. Persze, nem is tudom, mit vártam, mikor hallottam, hogy ki nem állhatja a bárokat. Valahol talán abban reménykedtem, hogy a kétméteres nem-barátja mégis újra ráveszi, hogy eljöjjön. Csalódottan sóhajtva a pulthoz léptem, és az egyik bárszékre ülve, unottan támasztottam a fejem. Hallottam, hogy odakinn már zuhog az eső, és mivel idebenn senki sem törődött velem, ráadásul jó meleg volt, eldöntöttem, hogy inkább maradok még egy kicsit, hátha nem kell eláznom hazafelé menet. Most kezdtem igazán érezni, hogy mennyire fáradt vagyok. Már két napja alig aludtam valamit, és ha nem lettem volna körülvéve vámpírokkal, rádőltem volna a pultra, hogy pihenjek egy kicsit.

-      A helyemen ülsz, szöszi – hallottam magam mögött egy ismerős, mély hangot. Ferus Delgadóét. Most kivételesen megörültem neki.

-      Bocsánat – motyogtam, és felkeltem, hogy átadjam neki a helyem, miközben azt lestem, hogy egyedül jött-e, vagy sem.

-      Már másodszorra látlak itt – jegyezte meg Delgado. – Nem vagy te még fiatal ahhoz, hogy felcsapj törzsvendégnek?

-      Nem fogok – feleltem, miközben óvatosan leültem a mellette lévő székre. – Csak megvárom, míg eláll az eső.

-      Természetesen. Mindenki idejár az eső elől – mosolygott gúnyosan, én pedig kezdtem komolyan félni, és inkább nem szólaltam meg. – Haydent keresed, mi?

 Összerezzentem, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e az igazat mondani, így továbbra is csak némán néztem Delgadóra, aki annak ellenére, hogy mosolygott, ölni tudott volna a pillantásával.

-      Nem szereti a gyerekeket. Menj szépen haza, szöszi.

-      Itt van? – csúszott ki a számon a kérdés, mire Delgado tekintete elsötétült.

-      Nincs – mondta végül hűvös mosollyal. – A bárokat sem szereti.

-      Meg téged se – mormoltam, miközben elindultam kifelé.

 A vámpírok érzékeny hallásáról teljesen megfeledkeztem, de Delgado nagyon figyelmesen eszembe juttatta.

***

 Hajnalodott. Egyedül ültem a szobámban, a szívem még mindig vadul ostromolta a mellkasomat. Ha pedig lenéztem a kezemre, és megpillantottam a jegygyűrűt rajta, a szívroham-közeli állapotomhoz illő, hülye vigyor ült ki az arcomra. Tényleg megtettem. Igent mondtam. Még az sem tudta elrontani a kedvemet, hogy senkivel sem oszthatom meg, hogy mennyire boldog vagyok. Legfeljebb csak Ennisszel, de vele csak másnap akartam találkozni.

 Ajtócsapódások, halk beszélgetések jelezték, hogy anyáék és Lysander már felkeltek. A bátyám mindig segített nekik csomagolni, mikor üzleti utakra mentek, ugyanis hozzám hasonlóan nagyon szétszórtak tudtak lenni, és ezzel megkímélte őket két-három visszafordulástól, és a veszélytől, hogy lekésik a repülőjáratot. És igen, mindezt kora hajnalban kell elintézni, ugyanis a pontosság sem éppen az erősségük. Sosem értettem, hogy miért nem lehet előző nap, vagy valamikor hamarabb nekiállni a pakolásnak, mint ahogy azt az átlagemberek csinálják. Ennis szerint a vérünkben a különcség, szerintem meg egyszerűen csak a lustaság.

 Mikor az ajtóm halkan nyikorogva kinyílt, gyorsan az ágyra borultam, és megpróbáltam úgy tenni, mint aki alszik. Általában nem is kellett színlelnem, az éjszakai találkák Haydennel nagyon ki tudtak meríteni, és az utóbbi időben egyre több volt belőlük. De most túlságosan fel voltam pörögve ahhoz, hogy egyáltalán igazán álmosnak érezzem magam. Bárki is nézett be hozzám, meg akartam ölelni, és elmondani neki, mennyire boldog vagyok.

 Halk lépteket hallottam, majd az ablakom csukódásának ismerős hangját. Nagy izgalmamban már megint elfeledkezhettem róla. Éreztem, hogy a matrac besüpped mellettem, majd egy pillanattal később belekönyököltek az oldalamba.

-      Au! – nyögtem fel, és vetettem egy bosszús pillantást Lysanderre. – Ezt most miért kellett?

-      Mert nevetséges vagy – közölte a bátyám, mire csak felvont szemöldökkel meredtem rá.

-      Hát ezt most megkaptam.

-      Anyáék hamarabb indulnak – mondta. – Siess a kis vallomásoddal, vagy megteszem helyetted én.

-      Hagyj békén – nyögtem fel, és rárúgtam a könyvtornyot, ami az ágyam végében magasodott.

 Lysander a nagyobb fájdalom elkerülésének érdekében felpattant mellőlem. Morgott valamit rólam meg a hülyeségeimről, majd rám dobta a takarómat.

-      Legalább az ablakot csukd be utána. Halálra fagysz, ha a télen is ezt játszod. És mondd el anyáéknak. Nem viccelek.

 Szokásához híven becsapta maga után az ajtót.

***

 Az ajtóig sem jutottam, mikor Delgado megragadta a karomat, és visszarántott. Felszisszentem, és megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de semmi esélyem nem volt.

-      Kinek képzeled magad, szöszi? – dörrent rám. – Attól még, hogy egy vámpírherceg szóba állt veled, te még ugyanúgy egy senki vagy.

 Vámpír… mi? Nagyokat pislogtam. Semmit nem tudtam a vámpírok hierarchiájáról, de ennél azért valami modernebbre számítottam így a huszadik század végén. Nem mintha ez lett volna a legnagyobb problémám, mikor egy kétméteres, haragtól izzó tekintetű vámpír markolta a karomat, és valószínűleg senki sem fog a segítségemre sietni. Ezt persze meg tudom érteni, én magam sem tudom, mi ütött belém, hogy kikezdtem Delgadóval.

 Még közelebb rántott magához, a szabad kezével megragadta a hajamat, és annál fogva oldalra húzta a fejemet, majd a nyakamba mart. Hazudnék, ha azt mondanám, ezelőtt még sosem foglalkoztatott a gondolat, hogy ez milyen érzés lehet, de az nem gondoltam volna, hogy ennyire fáj. Halkan felnyögtem, de hiába próbáltam elhúzódni tőle, közel sem voltam olyan erős, mint ő. Néhány borzasztóan hosszú másodperc után végül maga Delgado lökött el magától, én pedig a padlón kötöttem ki. A többi vámpír a bárban fel sem pillantott. Valószínűleg gyakoriak voltak itt az ehhez hasonló jelenetek.

 A vérző nyakamra szorítottam a kezem, de még nem próbáltam meg felkelni, adtam egy kis időt magamnak. Delgado elhátrált tőlem, mindkét kezét a szájára szorította, és furcsa, öklendező hangokat hallatott. Kihasználtam az alkalmat, felpattantam, és menekülőre fogtam. Csakhogy azzal a lendülettel bele is ütköztem valakibe. Az illetőnek fekete haja, nagy, sötétbarna szeme és finom vonású arca volt. Csupán egyetlen problémám akadt vele. Ő nem Hayden volt, hanem egy lány. Illetve talán pontosabb az, hogy a női verziója. Valószínűleg az ikertestvére lehetett.

-      Én… én… bocsánat – motyogtam, és megpróbáltam kikerülni. – Már itt sem vagyok.

-      Várj egy percet – szólt rám, mire azonnal megtorpantam. Remegtem az idegességtől, és csak haza akartam menni, de nem akartam még tovább feszegetni a határokat. – Azt te csináltad?

 Delgadóra mutatott, aki időközben leeresztette a kezeit a szája elől. Az arca alsó része feldagadt, az ajkai pedig úgy néztek ki, mintha szétmarta volna őket valami. Kezdtem igazán pánikba esni. Kizárt dolog, hogy ezt megússzam. Ennisnek kivételesen igaza volt, és nem érem meg a pillanatot, hogy ezt elmondjam neki.

-      I-igen – nyögtem ki fuldokolva. – Azt hiszem, én voltam.

 Fogalmam sem volt, mi történt, de nem is igazán érdekelt. Ha jól következtettem, és ő tényleg Hayden Miller rokona, akkor valószínűleg hasonlóan magas rangú személy a vámpírok között. Amiből pedig az következik, hogy vagy most halok meg, vagy pár perc múlva, de a reggelt biztos nem érem meg.

-      Zseniális! – lelkesedett a lány, mire meglepetten felpillantottam. – El kell mondanod, hogy csináltad.

-      Azt nem tudom – ismertem be az ajkamba harapva.

-      Nem kell titkolózni – mondta, és átkarolta a vállamat, mire idegesen összerezzentem. – Gyere, te most velem és az öcsémmel vacsorázol. Ismered Haydent, nincs igazam?

-      Én… én inkább most hazamennék, ha nem baj – feleltem óvatosan.

 Nagy volt a kísértés, hogy vele menjek, hiszen azért jöttem, hogy megkeressem Haydent, de talán tényleg tévedtem. Nem nekem való ez az egész. Hirtelen nem is volt vonzóbb tervem, mint hazamenni, bezárkózni a szobámba, és megfeledkezni arról, hogy ez egyáltalán megtörtént.

-      Már hogy ne lenne baj! Tudod te, hogy ki vagyok?

 Volt egy olyan érzésem, hogy erre az „igen, természetesen” lenne a helyes válasz, de ha egyszer fogalmam sem volt róla, hogy kivel beszélek, fölösleges lett volna hazudni neki. Így hát csak zavartan megráztam a fejem válaszképp. Nem igazán tűnt sértettnek, csak amolyan haydenes mosolyra húzta a száját.

-      Hayley Miller – mutatkozott be. – Az Északi Vámpírkirályság királynője. Te pedig velem jössz.

 Most igazán jól jött volna az az ingyen pia, amit a pultos az előbb kínálgatott nekem.

***

 Anyáék kora délután elmentek. Eljátszottam, hogy nem érzem jól magam, és csak a lépcső tetejéről lekiabálva köszöntem el tőlük. Egyszerűen nem bírtam rávenni magamat, hogy eléjük álljak, és egy ilyen bejelentéssel támadjam le őket az utazásuk előtt. Akkor sem akartam ott lenni, mikor Lysander elmondja nekik, amit tud. A szobámban kuporogva vártam, hogy végre elinduljanak.

 Lysanderrel egész nap nem beszéltem. Ő nem volt kíváncsi rám, én pedig nem erőltettem a dolgot. Alig vártam, hogy végre lemenjen a nap, és a kedvenc vámpírommal lehessek. Minden pillanatban az lestem, hogy megjött-e már. Mikor kivágódott az ajtó, egy pillanatra reménykedtem, hogy Hayden az, de csak a bátyám rontott be. Felpattantam az ágyamról.

-      Lysander! El… Elmondtad anyáéknak?

-      Mit? Azt, hogy egy férfivel láttalak csókolózni? Vagy azt, hogy annak a férfinek vöröslött a szeme, mint az ördögnek?

 Kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Sosem értettem, miért esett Lysandernek olyan nehezére egyszerűen csak válaszolni a kérdésemre.

-      Elmondtad vagy sem?

-      Nem – bökte ki Lysander. – Képzelheted, milyen érzés lett volna nekik, ha megtudnák, hogy a drágalátos, kicsi Rhydian magával a sátánnal hempereg, amíg ők nincsenek otthon!

-      A sátánnal? – döbbentem meg. – Ne legyél hülye, Lysander!

-      Akkor mivel magyarázod, hogy vörös a szeme? – kérdezte hűvösen.

-      Hát ő… egy vámpír – mondtam halkan.

 Semmi értelme nem lett volna hazudni neki. Még mindig jobb, ha tudja, hogy egy vámpírral vagyok, mintha tovább kombinálja az ő idióta sátános verzióját.

-      Ó, hát akkor mindjárt más a helyzet – gúnyolódott. – Láttad már, mire képes a fajtája? Rhydian, te még annál is naivabb vagy, mint amilyennek látszol. Behívtál az otthonunkba egy ilyen szörnyet?! Várj, ne mondj semmit, kitalálom, mi lesz a válaszod. Ő nem is szörnyeteg, hanem a mesebeli herceg, igaz?

Lysander nem is tudta, mennyire ráérzett a dologra. Még ha csak piszkálódásból mondta is.

-      Nem mesebeli. De a többit eltaláltad.

-      Te most szórakozol velem?

-      Eszemben sincs – feleltem olyan nyugodtan, amennyire csak tőlem tellett. – És nem is kérem, hogy megértsd, csak annyit, hogy fogadd el, hogy szeretem őt.

-      És ő is szeret téged? Ezt mondta?

 Elhallgattam. Ami azt illeti, még egyszer sem mondta nekem, hogy szeret, de Hayden nem is volt igazán jó az érzései kifejezésében, az a fajta meg főleg nem, aki mindenféle üres szavakkal dobálózik. De nem kellett mondania semmit, anélkül is éreztem, hogy így van. Láttam a szemében, éreztem, mikor végigsimított az arcomon, vagy megcsókolt.

-      Tudom – mondtam végül. – Csak… tudom, hogy így van.

-      Mondd csak, Rhydian, miért nem veszed észre, hogy ez mennyire szánalmasan hangzott? Most talán még nem késő, vess véget ennek a… kapcsolatnak, mielőtt még valaki más is megtudja.

 Ó, már igenis késő volt ahhoz, hogy visszalépjek. Már Hayden jegyese voltam. Nehéz volt nem elmosolyodni a gondolatra.

-      Nem.

-      Hidd el, én csak jót akarok neked – győzködött Lysander. – Megóvni attól a hatalmas csalódástól, ami rád vár.

 Nem akartam a képébe vágni, de benne sokkal többször csalódtam már életemben, ő sokkal többször bántott engem, mint Hayden valaha is fog. Felsóhajtottam.

-      Na persze. Csak hagyj minket békén, azzal teszel jót nekem. A csalódástól pedig ne félts engem.

 Lysander tekintetében düh és sértettség fénylett, szinte már azt vártam, hogy mikor ugrik nekem. De mielőtt még megtudhattam volna, hogy mi a válasza, a szobám ajtaja újból kinyílt, és megjelent az, akire egész nap vártam. Most már végképp nem tudtam magamban tartani a boldog mosolyt.

-      Kifelé – parancsolt rá a bátyámra Hayden.

-      Rhyydian, gondold végig, amit mondtam… - fordult felém Lysander még egyszer.

-      Nincs mit végiggondolni – vágtam közbe haragosan. – Most hagyj magunkra, kérlek.

-      Remélem, üresre szív a vámpírod.

-      Ez esetben téged sem hagynálak ki – mondta Hayden derűsen. – A Deakin-vérvonal egészen különleges.

 Lysander elsápadt, és inkább nem is válaszolt, csak hátat fordított nekünk, és kirohant a szobából, szokásához híven bevágva az ajtót. A szememet forgattam, majd közelebb léptem Haydenhez, és megcsókoltam. Végre valami jó is történik velem a mai nap folyamán.

-      Kérdezhetek valamit?  - érdeklődtem halkan.

-      Persze.

-      És válaszolni fogsz?

-      Azt még nem tudom. A kérdéstől függ – dőlt le az ágyamra mosolyogva.

 Leültem mellé, és magam elé meredve mérlegeltem, hogy mennyire rontaná el a hangulatot a kérdésem. Hiszen igazából tudtam rá a választ, csak arra ment ki a játék, hogy az ő szájából is halljam.

-      Szeretsz?

-      Nagyon sok előnyöd van – felelte rövid hallgatás után.

-      Hát kösz – nevettem kényszeredetten. Egy kicsit csalódott voltam. – Csak tudod, Lysander folyton azt hajtogatja, hogy nincs szíved.

-      Van szívem – mormolta a plafont bámulva. – Csak nem hordom mindig magammal.

-      Mondd, hogy viccelsz, mert még a végén elhiszem – figyelmeztettem.

-      Viccelek.

-      Ez nem volt túl meggyőző.

-      Leellenőrizheted, ha szeretnéd – ajánlotta, mire halvány mosollyal a mellkasára dőltem.

Csupán néhány másodpercig maradtam ott, utána felemeltem a fejem, és homlokráncolva néztem a meleg, barna szempárba.

-      Nagyon furcsa szívverésed van – jegyeztem meg.

-      Vámpír vagyok – mondta a kézfejemet simogatva. – Te pedig tudatlan.

-      Tudatlan? – mormoltam, mire halálosan komolyan nézett rám.

-      Szerinted, mégis miért akarlak elvenni téged?

 Lesütöttem a szememet, és kicsit elszégyelltem magam, amiért Lysander belém beszélte a kétségeket. Ledőltem mellé az ágyra, és bevetettem a legjobb bocsánatkérő mosolyomat.

-      Én is szeretlek – mondtam halkan, mire folytatta a plafon bámulását.

 Nem vártam tőle választ.

***

-      Miért hoztad el a fiút? – hallottam az ismerős, lágy hangot.

 Hayden az egyik bezárt üzlet eresze alá állt, hogy ne ázzon el, ott várt rám és Hayleyre. Mire odaértünk teljesen átáztam, majd’ megfagytam, és legszívesebben hazarohantam volna, de már azt sem igazán tudtam, hogy hol vagyok. Atlanta hatalmas, én pedig leginkább csak azt a környéket ismertem, ahol laktam.

-      Látnod kellett volna, hogy elbánt Delgadóval! – válaszolta Hayley vidáman. – Odáig lettél volna érte.

-      Rhydian, jól emlékszem? – pillantott rám Hayden, mire bólintottam.

-      Éhes vagy? – kérdezte Hayley.

 Nem, egyáltalán nem voltam éhes, sőt, inkább a hányás határán voltam az idegességtől, de tudtam, hogy valószínűleg rosszul járnék a nemleges válasszal. Így, nem bízva a hangomban, csak újra bólintottam.

-      Nagyszerű – csapta össze a két tenyerét Hayley. – Akkor Hayden elvisz vacsorázni.

-      Tényleg? – lepődött meg az érintett.

 Legnagyobb meglepetésemre ezután nyelvet váltottak. Oroszra tippeltem volna, de egyáltalán nem voltam biztos benne. A lényeg az volt, hogy én egy szót sem értettem belőle, és ettől néhány szintet ugrott a menekülési vágyam. De kételkedtem benne, hogy messzire jutottam volna. Míg ők beszéltek, bizonytalanul a nyakamhoz nyúltam, csak hogy leellenőrizzem, hogy még vérzek-e. A tenyeremre pillantottam, és halkan felnyögtem, mikor láttam, hogy sötétlik a vértől.

 Mikor felpillantottam, észrevettem, hogy már csak ketten vagyunk Haydennel. Úgy véltem, mégiscsak jobb a földet bámulni. Szörnyen éreztem magam, pedig éppen ez az, amit akartam. Hát megkaptam, csak épp nem úgy, ahogy azt elképzeltem. Magamat például nem bőrig ázva, véresen és sokkos állapotban képzeltem el a találkozásunkkor.

-      Menj haza – mondta Hayden. – Majd azt mondom Hayleynek, hogy te sem tudod, hogy mi vagy.

-      Hogy mi vagyok? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. – Miért, mi vagyok?

-      Fogalmam sincs – felelte. – Ezt neked sokkal jobban kellene tudnod.

-      Tényleg hazamehetek?

-      Igen – mondta a vámpír, és hátat fordított nekem, hogy otthagyjon.

-      Várj! – szóltam utána, mire visszafordult. – Én… nem igazán tudom, hogy hol vagyok most. Nem kísérnél el egy darabig?

-      Már válaszoltál is a kérdésre.

-      Kérlek szépen! Nagyon rosszul vagyok.

 És ezzel még csak nem is hazudtam. Tizenhárom-tizennégy éves koromban pánikbeteg voltam, úgyhogy volt fogalmam róla, hogy mi az a pánikroham, és éreztem, hogy nagyon közel állok hozzá. Emellett egyfolytában folyt a vérem, átáztam és reszkettem a hidegtől. Hallottam, hogy Hayden elkínzottan felsóhajt.

-      Utálom a gyerekeket – morogta. Talán azt hitte, hogy nem hallom. – Mondd csak, merre laksz?

***

 Már majdnem elaludtam, mikor Hayden felült mellettem, és búcsúzóul nyomott egy csókot a homlokomra. Az órámra pillantottam, és láttam, hogy még csak éjjel kettő van. Ennél sokkal tovább szokott nálam maradni. Kérdő pillantást vetettem rá.

-      Sok mindent kell még elintéznem Hayley halálával kapcsolatban – magyarázta. – Holnap este találkozunk, kedvesem.

-      Várj meg – szóltam rá, és az arcomat dörzsölve felkeltem. – Elkísérlek az ajtóig.

-      Nocsak, kimehetek az ajtón? – csipkelődött, mire elvigyorodtam.

-      Igen, anyáék elutaztak, Lysandernek meg szerintem már tökmindegy.

 Csendesen lesétáltunk a lépcsőn, hogy ne ébresszük fel a bátyámat, majd elköszöntünk egymástól, ő pedig pillanatok alatt eltűnt a sötétben. Egy darabig álltam az ajtóban, és a gyéren megvilágított utcát figyeltem, aztán a konyhában egy tányérra szedtem az ebédről maradt pizzát, és a nappaliba telepedtem filmet nézni, ugyanis újból azt tapasztaltam, hogy nem tudnék elaludni, de mivel holnap vasárnap, és nem kell suliba menni, megtehetem, hogy napközben alszom.

 Valami nyolcvanas évek elején készült akciófilmet sikerült kifognom, ami nem túl rég kezdődött, azt kezdtem el nézni annak a reményében, hogy elálmosodok majd tőle. Nem sokkal később hallottam a lépcsőfokok nyikorgását, és ösztönösen összehúztam magam. Nagyszerű, sikerült felkeltenem Lysandert.

-      Muszáj neked az éjszaka közepén bömböltetni a tévét? – morogta, miközben fentebb rángatta magán a szürke melegítőnadrágot, amit alváshoz hordott. – Ugye még nem zabáltad fel az összes pizzát?

-      Nem – nyújtottam felé a tányért, ő pedig vett egy szeletet.

 Már éppen leült volna mellém, hogy ha már ilyen sikeresen felébresztettem, akkor ő is megnézi velem a filmet, mikor kopogtattak. Haydenen kívül legfeljebb Ennis járt hozzánk éjszaka, de én bármelyiküket szívesen láttam.

-      Nyitva van! – kiáltottam oda, hogy bárki is áll az ajtó előtt, tudja, hogy bejöhet.

 A válasz erre egy újabb kopogtatás volt. Felsóhajtottam, Lysander kezébe nyomtam a tányért, és felkeltem, hogy ajtót nyissak. Azonban nem volt ott senki, akit behívhattam volna. Homlokráncolva körülnéztem, de mielőtt becsukhattam volna az ajtót, hogy visszamenjek a bátyámhoz, halk zajt hallottam a kertből. Felsóhajtottam, és elindultam kifelé.

-      Hayden? – szólaltam meg bizonytalanul. – Te vagy az?

-      Majdnem, szöszi.

 Egy pillanatra megállt a szívem a mély, ragadozó morgására emlékeztető hangtól. Ferus Delgado. Már lassan két éve nem találkoztam azzal az alakkal, és egyáltalán nem is hiányzott. Villámgyorsan hátrálni kezdtem, hogy visszajussak a házba, ahová már nem követhet, de egy erőteljes rúgással a földre küldött, én pedig nem tudtam visszatartani a fájdalmas kiáltásomat. Hallottam, hogy a bejárati ajtó kinyílik.

-      Rhydian, mi van már? – szólt ki a bátyám.

-      Lysander, ne gyere ki! – kiáltottam rá. – Lysander!

 Az utolsó emlékem egy penge villanása, majd éles, elviselhetetlen fájdalom. Azután sötétség.

 ***

-      Mit kerestél abban a bárban? – kérdezte Hayden. – Nem azt mondtad, hogy nem szereted az ilyen helyeket?

 Már régen tudtam, hogy merre kell hazafelé menni, de nem szóltam neki. Habár túl sokat nem beszéltünk a közös sétánk alatt, határozottan megnyugtató volt a jelenléte.

-      Kerestem valakit – feleltem óvatosan.

-      Értem. Megtaláltad, akit kerestél?

-      Hát… meg – motyogtam a pocsolyás járdára meredve.

-      Persze, hogy megtaláltad. – Könnyen kihallottam a gúnyt a hangjából. – El is intézted, hogy hazakísérjen.

 Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Most már végképp nem mertem ránézni. Azt hiszem, ennél jobban nem szúrhattam volna el a dolgokat.

-      Hiszek a sorsban – mondtam végül halkan. – Hiszek abban, hogy nem véletlenül találkozom bizonyos személyekkel.

-      Sok olyan embert ismertem, akik ugyanezt mondták. Tudod, hol vannak most? A temetőben.

-      Ez elkerülhetetlen – feleltem. – Egy nap mindannyian meghalunk. Én is, te is.

-      Én már most is halott vagyok.

-      Csak úgy érzed – véltem, mire felvont szemöldökkel nézett rám. – Nem kell feltétlenül így lennie. Talán csak elfelejtetted, hogyan kell igazán élni.

-      Hány éves is vagy te? – kérdezte.

-      Tizenhat.

-      Ó, hát összeakadtam az élet szakértőjével – jegyezte meg gúnyosnak szánt hangon.

-      Csak irigykedsz – vágtam vissza, mire halkan felnevetett.

-      Én? Rád? – kérdezte hitetlenkedve.

-      Úgy van. Amúgy megérkeztünk – mondtam a házunkra mutatva. – Itt lakom.

-      Nem valami nagy ház.

-      Be lehet fejezni – szóltam rá, amin mindketten meglepődtünk. Mégis ki vagyok én, hogy rendreutasítsak egy vámpírherceget? – Izé… köszönöm, hogy elkísértél.

-      Csak ne legyen belőle rendszer – vont vállat, ami egy kicsit rosszulesett. – Jó éjt, Rhydian.

-      Csak még egy pillanatot várj – kértem.

-      Igen?

-      Szóval… csak azt akartam kérdezni, hogy… - Idegesen nyeltem egyet. – Látjuk még egymást?

-      Biztos lehetsz benne – felelte rövid hallgatás után. – Elvégre még megmutatod majd nekem, hogy hogyan kell igazán élni.

 Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. A szívem még mindig hevesen dobogott, reszkettem a hidegtől és az idegességtől, de az apró sikeren felbátorodva megtettem a következő lépést.

-      Miért nem kezdjük most? – suttogtam, és közelebb lépve az ajkaihoz érintettem az enyémeket.

 Azt mondják, az első csókot nem felejti el az ember. Annyi biztos, hogy én erre örökké emlékezni fogok.

***

 Mikor kinyitottam a szemem, egy idegen szobában voltam. Bármerre néztem, fehér falat láttam, és hallottam azt a borzasztóan idegesítő csipogást. Nagyon fájt a nyakam és az oldalam. Ahogy megmozdultam, felnyüszítettem a fájdalomtól, és akkor megjelent mellettem Lysander.

-      Sssh, semmi baj. Ne mozogj – próbált csitítani.

-      M-mi… történt? – próbáltam kinyögni, de teljesen kiszáradt a torkom, alig tudtam beszélni.

-      Megtámadtak téged – mondta Lysander, miközben lassan, megnyugtatóan simogatta a hajamat. – Nem sokon múlt az életed. Nagyon nagy szerencséd volt, hogy túlélted.

-      Velem maradsz? – kérdeztem rekedten.

-      Nem megyek sehová – biztosított, én pedig lehunytam a szemem.

 Újra elaludni már nem tudtam, ahhoz túlságosan nagy volt a fájdalom, pedig állítólag tele voltam nyomva fájdalomcsillapítókkal. Minden egyes másodperc óráknak tűnt, és végül már könyörögtem Lysandernek, hogy kerítsen nekem egy orvost, és adjanak nekem valamit, mert ezt nem lehet elviselni. Ráadásul nem láttam rá az ajtóra, pedig minden pillanatban azt vártam, hogy Hayden megérkezzen. Mert abban nem kételkedtem, hogy eljön majd hozzám, csak az volt kérdéses, hogy mikor.

-      Megyek, szólok az egyik orvosnak, jó? – mondta a bátyám, és felkelt mellőlem.

 Néhány másodperc múlva hallottam az ajtó nyílását és csukódását, aztán csend. Nem telt el túl sok idő, bejött valaki. De az illető nem orvos volt. A szívem gyorsabb tempóra váltott.

-      Pont rád gondoltam – motyogtam, mikor a vámpír megállt az ágyam mellett.

-      Rhydian, én… - Elakadt a mondandójában, tehetetlenül meredt maga elé. – Annyira sajnálom. Nem lett volna szabad otthagynom téged.

-      N-nem tudhattad.

-      Rájöhettem volna! – sziszegte. – Sajnálom, Rhydian…

Ökölbe szorított kezére tettem az enyémet, ameddig a másikkal óvatosan megérintettem a nyakamat. Illetve megérintettem volna, de a vastag kötéstől nem tudtam. Elrántotta a kezét tőlem, és elfordult.

-      Nem vagyok dühös – suttogtam. – Főleg nem rád.

 Hallottam a halk sóhaját. Ahogy visszafordult felém, valami megváltozott a tekintetében. Megpróbáltam összehozni egy mosolyt, miközben a kezemre pillantva eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik a gyűrűm.

-      Nem haragszol? – kérdezte halkan, mire megráztam a fejem. Rossz ötlet volt, nagyon fájt.

-      Az angyalok is hibázhatnak.